A sok igen kiváló zenekart felvonultató Gothica V. fesztiválról én most 2 muzsikát emelnék ki, több okból kifolyólag is. Egyrészt fizikai képtelenség, hogy 30 bandáról egymagam 2 helyszín között állandóan rohangálva érdemben is tudjak szólni, gondolom ez eléggé egyértelmű, másrészt a fellépő hazai csapatok között nem egyben személyes jóbarátom ténykedik, így elfogulatlanság irányukban igen nehezen lenne realizálható. Talán így a legtisztább ez a dolog. (Valójában egészen másról van szó, természetesen tudnék s mernék elfogultság nélkül írni a komákról is [sőt], de az az igazság, hogy elkéstem…már megint. Lemaradtam elég sok mindenről így, mentségem, hogy nem 100%-ban én vagyok benne a hibás. No mindegy…a fene egye meg…)

A Haggardra rátérve, hát mit mondjak? Hogyan tudnám szavakban kifejezni azt, amit ez az irgalmatlanul sok emberi lelket magában foglaló német bandérium megosztott velünk ezen az estén? Talán eképpen: ÓRIÁSI volt!!! Nem, ez nem adja vissza kellőképpen ezt az egész élményt. Talán semmi sem adja vissza…

Hihetetlen, hogy milyen gyönyörű volt az a kb. 15 perccel több, mint egy óra. Nincs olyan, vagy csak nagyon kevés szó képes elmondani, hogy ez a zene mennyire nem evilági szépséget és harmóniát hordoz magában, hogy ezek a csodálatosabbnál csodálatosabb dallamok milyen közelségbe kerülhetnek a muzsika kozmikus extázisában megmártózni akaró gyarló emberi lelkekhez. Elég volt csak körbekémlelnem, s mosolygó szemem ugyanolyan mosolyokat látott a közönség soraiban. Aki ott volt, az egyből érezte ezt az egészet, amit most megpróbálok a szavak birodalmán keresztülbukdácsolva elmondani, elordítani, elsírni, elmosolyogni, elsuttogni. Aki meg nem élte át, mert nem volt ott, vagy mert nem érezte, vagy mert nem érdekelte, nos…hát azt őszinte szívvel csak sajnálni tudom. Biztos megvannak a saját jól bevált kis indokaik önmaguk számára, de lehet, hogy elmulasztottak, vagy inkább vesztettek valamit. Valami igen súlyos és gyönyörű élményt.

A zenészek egyéni teljesítményéről felesleges szólni, hiszen mindannyian kitűnő muzsikusok elsőosztályú hangszeres tudással, az énekesek pedig az eget, a Napot, vagy a csillagokat és a Holdat is leénekelték, kinek hogy tetszik. Itt az összhatás volt a lényeg, a gyertyákkal telerakott színpad, a fúvós, csellós (na az a fickó se volt normális…bangelt is böcsülettel, mintha az élete múlott volna rajta), két hegedűs, a billentyűs, a három énekes, dobos és a két atomozó gitáros együttes látványa már önmagában is rendhagyó volt, hát még a reneszánsz, középkori és komolyzene elegyítve a karcos énekű gothicmetallal…hm, nem volt egyszerű.
Az Asis Nasseri gitáros, és egyben a 4. karcos ének gazdája által vezetett „kis csapat” felállása nem volt teljes, pl. a basszusgitár, két-három vonós hiányzott még a családi összképből. Azt nem tudom, hogy nem fértek-e már fel a színpadra, (mondjuk a PeCsa színpada nem mondható kicsinek, legalábbis magyar viszonylatban, de még ők sem lehettek felkészülve a Haggardra), vagy más okból maradtak ki az elvarázsolásunkból, mindenesetre ennek ellenére sikerült. Mármint elvarázsolniuk. Legalábbis engem. De remélhetőleg nemcsak engem. A felállásra visszatérve a nagy átlag a tizenhat körüli taglétszám, de hallottam már, hogy több, mint huszonegy, avagy huszonketten csaptak egy laza szombat estét…khm. Már ez a tizenegy kiváló muzsikus (valami baj lehet ezekkel a zeneiskolákkal, mert megvadulva, őrjöngve bújnak elő onnan a rendes, jóravaló csemeték mostanában…persze legnagyobb örömünkre, ehe, ehe…) együttes látványa is élvezetes volt, nemhogy huszonegyé. Te jó ég…

A hangzás rendben lévőnek volt mondható, minden harmóniát, mágikus dallamot lehetett hallani, vagy inkább érezni. Mondjuk az átszerelés sem a közzétett 20 perc volt, de ez érthető is. Ilyen sokhangszeres zenénél fokozottan ügyelni kell a hallójárat által a szívbe s a lélekbe közvetített végeredményre, s az most többé-kevésbé sikerült azt hiszem (nem úgy, mint egy-két barátom zenekarainak fellépését tekintve, főleg, de nem utolsósorban, a kisteremben…).

Hogy lesz-e még találkozásom e misztikus eszenciát közvetítő eszement zenekarral, azt nem tudom, de azt igen, hogy sokáig nem fogom feledni ősi világokról, régmúlt istenekről, kristálylelkű dalnokokról, holdárnyékból előkúszó századok felemelkedéséről és a végső győzelemről szóló varázslattal és tisztelettel átitatott érzéki, ugyanakkor súlyos zenéjük élő interpretálását, abban biztos vagyok. S biztos vagyok abban is, hogy ez a zenekar igen különös fantáziavilágot átadva a komolyzene, és a gótikus metal rendhagyó egybefonódása okán, mégis egy ősi tudásból és bölcsességből merítve és álmokat dalolva az erre fogékony halandóknak, hatalmas értéket képvisel. S ezt, és az ehhez hasonló értékeket meg kell(ene) becsülnünk, hogy sokáig el tudjanak varázsolni még hosszú-hosszú éonokon keresztül, amíg a művészet alkonya be nem borítja bársonyleplével a félelemtől s bánattól kristálykoporsónkban remegve s reszketve rettegő szívünk...

A Haggard mennyei szeánsza után a Moonsorrow egy dübörgő kakofónikus csörömpölésnek hatott. Tény, hogy a hangzás nem nagyon támogatta a finn huligánokat sajnos, de nem csak ez volt a baj. Egyrészről irgalmatlanul elüt a két muzsika egymástól, én inkább egy Ataraxia vagy Arcana, de egy Clan of Xymox, Deine Lakaien típusú kozmikus varázst választottam volna, vagy valami ilyesmi mélységet (hamár Gothica a fesztivál neve, nemigaz?!…választék van bőven, s nem egy-két zenekarral kellene megalapozottá tenni egy fesztivál nevét…), másrészt a Haggard után minden olyan „nyugis” volt. Ha varázsolt már el annyira egy zene, hogy sokáig csak néztél ki a kobakodból, vagy zenét utána csak egy-két nap után raktál fel otthon, vagy a döbbenettől szótlanul csak tévelyegve kerested önnönmagad valóságát, esetleg verseltél órákon át, éjszakákon át, akkor talán érted miről zsibbasztalak Téged.

No, visszatérve, a Moonsorrow másként hatott. Másként volt jó, mert azért jó vót, hangzás ide avagy oda. A legutóbbi Verisäkeet lemezükre elég jó dolgokat pakolásztak fel, nem is sikerült rosszul az a miazma, ezt a koncertet is erre építették zömmel. Bár azt azért meg kell jegyeznem, hogy a lemez hangulatát semennyire sem tudták megjeleníteni, nehéz is lenne szerintem, sőt, az a jó kis északi feeling is csak a harmadik szám környékén jelentkezett. A lemezen jelenlévő finomságok mellőzésével nem maradt más, mint a jól bevált „bele az arcodba” stílus, az anyanyelvükön énekelgető sörmanók így is robbantak be a színpadra amolyan in medias res módon. Érdekes volt, ahogy a legények a számok közben nagy buzgalommal pusztították a Borsodit, mintha elébe akarnának menni valami elfogyott az utolsó cseppig dolognak. Meg is lett az eredménye, a közönség elöl álló tagjaitól el is fogadtak egy-egy dobozzal. Hiába, a finn huzat, az huzat a javából, de a könyök-, illetve vállízület nem gyullad be olyan hamar. Nem úgy, mint egy-egy honfitárs kománál, bár náluk leginkább az agyízület volt a problémás régió…Az északi betyárok csak jól érezték magukat, amit nagyon jó volt látni, nem csak a nedű hatására élvezték a bulit, és ezáltal szórakoztattak minket elsőosztályú módozattal. És egymást is, bár ez is inkább másnak, mint a sörnek, leginkább elmeroggyantságuknak tudható be. Jó olyan bulit látni, ahol szemmel látható és érezhető, hogy a zenekar élvezi és szereti azt, amit csinál, élvezi és szereti, és tiszteli! a zenét és a zenéjüket szerető közönséget. Ez mind a Moonsorrow-nál, mind a Haggard-nál nyilvánvalóan látható, érezhető volt. Nem úgy egy-két hazai előadóművésznél és zenekarnál…és ez nem CSAK erre a fesztiválra vonatkozik.