“Találkoztam a tükörképemmel… de nem akartam, hogy a kép meghaljon, ezért nekem is maradnom kell…”

Az igazság az, hogy én pontosan nem öngyilkosságot akartam elkövetni… A vér látványa az ami megnyugtat.

Bár pontosan tudom, hogy csináljam. Meleg vízbe feküdni, és az ereket függőlegesen kell vágni, hogyha biztosra akarsz menni. Tudom.

De ne haladjunk előre…

Nálam a dolgok rövid lefolyásúak voltak. 2000ban kezdődött minden, de akkor minden rám szakadt.

Anyukám szülei nagyon közel álltak hozzám. Bármit kérdezhettem tőlük! Különösen a múltról szoktam kérdezősködni. Érdekelnek a történetek a világháborúról és a régi gyermekkori csínyekről.

Ma is emlékszem, hogy amikor náluk aludtam…

A papám egy ilyen régi fülhallgatós rádión meghallgatta az esti híreket, majd elolvasta az újságot, én pedig addig a mellette lévő kis sámlin ülve vártam. Amikor befejezte mindig rám nézett és mosolygott. A mamától inkább a rendet tanultam meg… bár ez a szobámon nem látszik.

2000ben a papám rákban halt meg. Nem is láttam, amikor beteg volt, mert azt mondta, úgy emlékezzek rá, amikor még egészséges volt. Most már tudom mi minden történt a betegsége alatt, és a magyar egészségügyről is meg van a véleményem.

A következő dolog, ami ekkor történt egy pár nappal utána… a szüleim elváltak. Ez mind decemberben, egy huzamban. Nem volt veszekedés a válásról, szépen megosztoztak a dolgokon és megegyeztek, hogy én anyukámmal fogok lakni a mamám lakásában. Sosem láttam a szüleimet veszekedni. És nem vagyok hozzá szokva a veszekedésekhez. Amikor a barátnőméknél egyszer veszekedés volt átmentem a másik szobába és elkezdtem sírni.

A költözés meg is volt. Az apukám az ő anyukájáékhoz költözött, mi anyuval pedig anyu anyukájához.

A papámat 2001 januárjában temettük el. Azon a héten csak azon a napon esett a hó. Lágyan esett, mintha az ég is siratta volna őt, és mivel itt lent hideg volt, ezért hó esett.

A mamám sem bírta sokáig. Februárban derült ki, hogy elüszkösödött a lába ujja. Korházba került. Inkább nem minősíteném azt a kórházat, ahol volt. De amikor egy nővér azt mondja az alvadt vérre, hogy tea, akkor ott már problémák vannak. Persze, mint minden akkor ez sem végződött jól… a mamám február végén meghalt. Azt írták vérfertőzés… de inkább hagyjuk.

Őt márciusban temettük. És egy furcsa dolog történt. Esett a hó! Március elvileg már a tavaszt jelzi, de azon az egy napon esett a hó, akár csak a papám temetésén. Mintha ezzel is jelezné az ég, hogy ők ketten még a síron túl is együtt vannak.

És ilyenkor azt hinné az ember, hogy ennél rosszabb már nem lehet… de sajnos ez nem a lejtő alja…

Apukám szülei eléggé maradiak. Nem nézték jó szemmel anyuék válását. De ezt akkor még nem tudtam. Egyik nap elmentünk a dédimhez, és természetesen ő is tudott már a dolgokról. Az unokatesómmal apukámmal és a mamámmal érkeztünk oda. A dédim… nem hiszitek el mit tett. Az orrom előtt adta a csokit és a cukrot az 5 éves unokatesómnak. Rám pedig nézett, hogy mikor kérdezem, meg, hogy én miért nem kapok? Csalódnia kellet, mert én egyszer sem kérdeztem meg.

És ha még ez nem lenne elég. A papám elég iszákos ember volt akkoriban. Ugyebár apukám a szüleinél lakott, és én 2 hetente hétvégén lehettem nála. Azonban apu nem mindig ért rá, de ezt megértem. Biztonsági őr és sokat kell dolgoznia.

Egyik vasárnap nem volt otthon, mert dolgozott. A papámmal egyedül voltam ott, aki akkor reggel jött fel a reggeli italozásból. Már akkor részeg volt de azért meg öntött rá egy kis bort. Bejött hozzám a szobába és idegesen kérdezgetett. Kezet nem emelt rám, de már annak a határán állt. Félelmetes volt. Kis idő múlva apu jött meg, és azt mondta, azonnal pakoljak. (A papám ezalatt aludt.)

Apu hazavitt és elmondta mi történt, hogy miért kellett ilyen hamar elmennem.

A papám felhívta anyukámat a mobilján, ezekkel a szavakkal: “Te büdös k*rva! Nem akarom látni a büdös kölködet sem hétköznap, sem hétvégén! Vidd innen, mert ez nem az én unokám!” és a többi.

Azota kissé enyhültek persze a körülmények, mert a papámról kiderült, hogy szívbeteg. Milyen érdekes! Fél lábbal a sírban minden embernek megváltozik a véleménye? De én ezt sosem felejtem el. SOHA!

(szerencsére már apukám sem él velük, és nagyjából megszakította velük a kapcsolatot.)

Ezeket az élményeket mélyen magamba zártam… és akkor még nem ütközött ki rajtam semmi.

A következő dolgok már 2005ben kezdődtek.

Ekkor már középiskolát jártam. Az általános iskolai barátaimat elvesztettem, mert nem bírták a különcségem, a különc öltözködésem. Most már köszönni sem hajlandóak. Az általános iskolai legjobb barátnőmmel is összevesztem (azaz inkább nem tartok igényt a barátságára), mert túl sokat tűrtem tőle. Nem leszek soha többé a rabszolgája, akit kedvére ugráltathat, és azt mondhat nekem, amit akar.

És termézetesen az elmaradhatatlan elem… egy fiú is bekerült a képbe. Szerettem… de annyi fájdalmat kaptam már, hogy nem akartam vele összejönni, és nem vallottam be magamnak, hogy tényleg szeretem. Fölrtöltünk, csókolóztunk és egyebek, de mindez csak szeretet hiány pótlására szolgált. Összejött egy lánnyal… akkor megértettem, hogy miért fáj annyira.

Megtettem… többször, majdnem minden másnap lett egy újabb karcolás a karomon. Nem öngyilkosság miatt… de megnyugtatott a vér látványa és a fájdalom, ami örökké emlékeztetni fog arra, hogy ezeket a dolgokat soha ne felejtsem el.

Egyetlen dolog, amitől félek az… hogy egyedül maradok. Ez is kínzott már. Ez volt a lejtő alja…

És hogy mi volt ezután?

Msnen megismerkedtem egy 15 éves finn lánnyal. Ő is ilyen különc mint én. A közös érdeklődésünk, hogy mindketten odavagyon a japán rock sztárokért és mindent meg beszélünk.

Rengeteget beszélgettünk. Hirtelen kiderült… ő is vagdossa magát nap, mint nap. Annyira fura volt… Ő volt az egyetlen ember, aki közelállt hozzám, és kiderült, hogy ezt csinálja. Miért?!

Nem engedhettem! Nem akartam őt is elveszíteni. Én is meséltem neki, hogy miket csinálok. Neki is ugyan ez volt az érzése. Ő is sokat aggódott értem.

És itt történt meg a csoda!

Ígéretet kötöttünk, hogy egyikőnk sem fogja többé megtenni. Ha valamelyikönk megtenné, azzal a másik is megteheti. De nem akarjuk, hogy a másik megtegye ezért mi sem fogjuk soha!

Azóta ő a hugicám. Akit mindig szeretni fogok!

Most… most jól vagyok. A napjaim boldogok. És azt észben tartom, hogyha Jól akarod érezni magad, akkor küzdj meg érte! Igen is csak te teremthetsz magadnak jó dolgokat! Azok, akik azt mondják depressziósak, azoknak csak túl sok idejük van! Nekem nincs időm depressziósnak lenni!

És pont.