Az én történetem végülis nem nagyon megrendítő, de a gyerekkoromat mégis tönkre tette, s ezáltal az egész életemet is...
Azt hiszem, 6 éves voltam... Az unokatesóimmal és keresztszüleimmel mentünk anyával és az akkori 8 éves nővéremmel nyaralni Balatonra. Akkor láttuk először "olyannak" anyát. Furcsán viselkedett, nem önmaga volt. Először nem értettük a nővéremmel, Melkoval, mi baja lehet, dehát amúgy is kisgyerekek voltunk akkor még.
Ez a furcsa anya azonban egyre többször kopogott és köszöntött be hozzánk. Nem értettük. Az évek peregtek, s tizenéves fejjel rájöttünk, mi ez az egész. Mikor még kisebb voltam, akkor még csak pár napig csinálta, kb egy hétig, aztán egy-két hét pihenés és aztán újból. Mikor már elmúltam kábé tíz éves, akkor már intenzíven csinálta. Ezt a szót sose tudtam könnyen kimondani...Mikor éppen olyan állapotban volt, folyton görcsben állt a gyomrom és reszkettem... mint most. Szörnyen féltem. Nem akartam ilyen anyát látni. Sokat sírtam. Apa sokáig nem is tudott semmiről, mivel elválltak és külön éltek. Anya ezért is kezdte el ezt az egészet. 13-14 éves koromra már teljesen eldurvult a helyzet.
Egy este, mikor elment leállni a kocsival, azt mondtam cinikusan a nővéremnek: "csoda lesz, ha nem megy neki a garázsajtónak".
Neki ment. Lementem, hogy segítsek vagy valami. A szoméd ott volt és próbált segíteni. Odamentem a kocsihoz, hogy én is segítsek. Melko addig apát hívta (akkorra már ő is be volt vonva). A garázs a ház alatt volt, így egy leejető vezetett oda. A kocsi keresztben állt a lejárón. Kétségbe estem. Az ablkahoz mentem, hogy mondjam anyának, mit csináljon. Ő pedig, a fura pislogásával, megroggyant arcával rámnézett. Az a kép örökre megmaradt bennem. Akár egy férfié, aki megerőszakol téged. Úgy megmaradt. Sírva fakadtam, s feltrohantam. Később, mikor sikerült leállni, és apa is megérkezett, fent vártunk a nővéremmel, hogy apa mikor mondja, "gyertek lányok, hozzám jösztök pár napra!". Sokáig beszélgettek. Mi meg feszülten gondolkoztunk, mit is pakoljunk be? De a várva-várt mondat nem hangzott el. Csak egy köszönés. Megrökönyödtünk. Akkor hatalmasat csalódtam apában, s azt hittem, itt a vég. Másnap pedig suli volt... Anya pluszban még le is szidott, hogy mit képzelünk mi, hogy felhívjuk apát. Ugrottunk egy évet... Éppen akkor felvételiztem. Olyan fura volt az egész. Míg ültem a kocsiban, vittek a suliba, teljesen depressziós lány, gondterhelt tekintettel, aztán amint átléptem az iskola küszöbét, azonnal mosolygós, vidám lénnyé váltam. Így az osztályban senki sem tudott arról, hogy otthon micsoda háború folyik a halál és élet között. Épp mikor felvételi közeledett, a kocsiban ültünk apával és Melkoval, várva a mostoha húgomat. Az volt életem legrosszabb estéje. Anya apát hívogatta és azt mondta, köszönjön el apám a nevében tőlünk, mert most meghal. Nagyon féltem. Apa teljesen felhúzta magát és Melinda is. Egyedül én féltem. De senki nem vigasztalt. Végül nem lett öngyilkos, de nagy meglepetés volt a számomra, mikor apa vitt haza épp a suliból és egy búcsúlevelet találtam a nappali padlóján. Én nemigen tudtam elolvasni, de apa igen. Felrohant. Végülis akkor sem történt semmi, de kissé már bekattantam a sok szorongástól, mikor lesz az anyám öngyilkos. Bár néha már azt kívántam, bárcsak elmenne már, hogy ne féljek... Régen soxor megcsináltuk azt Melkoval, hogy kiönmtöttük majdnem az egész üveget a lefolyóba, anyám válasza erre az volt: " Ez nem megoldás". 2005 nyarán végülis minden rendbe jött. Anya meggyógyult. És most már jó anya. A nővérem azonban erősen megváltozott. Igaz, régen se volt a legjobb testvér, megvert párszor csakúgy a kedv kedvéért, én meg a földön fetrengve sírtam, amiért a sérült gerincemen ugrált, ő pedig nevetett, hogy milyen szánalmas vagyok. Minden nap bántott. Olykor fizikailag, olykor lelkileg. Mikor a 15. születésnapomon azt mondta: "Mi a f*sznak születtél meg?! Mi f*sznak jöttél a világra?!" , "Én lennék a világ legboldogabb embere, ha meghalnál vagy elmennél!" Akkor kissé elment a már így is kevés életkedvem. Ez most volt, nem rég...
Aztán valahagy... nem t'om. Előkaptam az ollót és a halálra vágytam...
Megvágtam magam ugyan, de nem súlyosan. Igazából már nagyon sokszor gondoltam rá, s sokszor is nyúltam a kés, olló után, de sose volt elég bátorságom megtenni. Olyankor mindig belém jött egy hang: "Megfutamodsz? Hát jó gyenge vagy!" Ez visszatartott. A nővérem még most is bánt, de lelkileg már sokkal jobban vagyok, mint régen...
Dark wing Angel |
AJÁNLOM AZ OLDALT
