Ötödik alkalommal ‘tàmadt fel az éj’ a budapesti Petőfi Csarnok falai között. Akàrcsak az előző fesztivàlokat, az ideit is nagy vàrakozàs előzte meg. A plakàtra nyomtatott ‘meglepetés’ szò igen jellegzetes betűtípusa miatt a gothicàs weboldalon màr hetekkel a fesztivàl előtt elindult a talàlgatàs: színpadra àll-e még Matlàri Miklòs és Bob Macura valaha együtt vagy sem, ez itt a kérdés, et cetera. A Nevergreen feloszlàsàval egyébirànt Magyarorszàg legrangosabb gothic fesztivàlja, amely mèltàn tekinthető a németföldi híres-neves Gothic Treffen magyar ‘kistestvérének’, elveszítette egyik tartòoszlopàt, pontosabban fogalmazva magyar főbanda nélkül maradt. Ezt a hiànyt sajnos a bùcsùkoncertjét tartò, főműsoridőben (amelyet pàr éles nyelvű, jobb gothicàs napokat megélt hajdani rajongò két koncert közötti sörözés közben talàlòan ‘nevergreen-idő' -nek titulàlt) jàtszò Árnyak zenekar egyàltalàn nem tudta pòtolni. A két NGreen utòdzenekar, az Amok és a Green Division sem jàtszhatott elég ideig ahhoz, hogy valòban felmutathassàk azt, ami mindkét zenekart azzà teszi, ami; egyénivé, érdekessé. Legfeljebb csak afféle ‘ízelítőt’ nyùjthattak…

Az Amok -ot első ízben làttam színpadon. Annyi a nagyon rövid jàtékidő alatt is kiderült, hogy Matlàri sötèt, paganisztikus szövegeit Szloboda Tibor energikusan és egyénien tolmàcsolja. Ispàn Andràs és Ruszity Vladimir gyilkos riffjeit és Szloboda szuggesztív, mesterien kitartott screamekkel tarkított énekét még szívesen elhallgattam volna egy ideig. Tèny, hogy élőben szàmomra az Amok dalai sokkal ütősebbek, a lemezről jòval kevesebb energia jött le.
A soron következő Green Division aztàn egyre több rajongòt (régit és ùjat) vonzott a Kàrhozat Termébe. (A Nagyszínpad nagyon talàlò és szellemes elnevezése). Macura nagyszerű ‘Sir a csend’ àtirata (a szintihangokat gitàrok helyettesítették) eddig nem szerepelt a Division setlistjén, reméljük, tovàbbra is jàtsszàk majd!

Az utòdbandàk rövidke bemutatkozàsa utàn elkövetkezett az est egyik fénypontja : A Nevergreen ùjra együtt az Amok című dal erejéig! És lőn. Hamarosan az Amok illetve a Green Division tagjai a két “öreggel” az élen alaposan lenyűgözték a szép szàmban összegyűlt jelenlevőket. Persze volt, aki kivetnivalòt talàlt eme röpke ideig tartò ‘összeszaladàsban’, de egy valamirevalò NG rajongò abszolùt megtalàlhatta ebben a közös szàmban azt az erőt, amelynek segítségével Magyarorszàg egykori legnívósabb zenekara hosszù éveken àt egyszerűen letarolta a fesztivàl mezőnyét. Mindenesetre Szloboda és Macura teljesen különböző hangszínének keveredése, illetve a sok feszültség, stressz àltal felszabadult hihetelen energiatöbblet egy nagyon ütős Amok verziòt eredményezett. A közönség teli torokbòl üvöltötte a “barbàros” refrént és a dal végén szomorù volt làtni, ahogyan kiürül a színpad. Egy legendàval kevesebb és egy pazar élménnyel több.

Aztàn iràny a bàrpult, a híresen ‘laza’ magyar fesztivàlsörrel teli műanyag söröspoharak mennyorszàga, ahonnan az ùt nem Ròmàba, hanem a “Pokol Bugyràba”, azaz a kisszínpadhoz vezetett. A hangosítàs lehetett volna jobb is…
A kisszínpadon szereplő bandàk is lehettek volna jobbak. Tùl sok zenekar volt bezsùfolva ide, àm elég sokan vàlasztottàk az ebben az időben a nagyszínpadon rossz HIM és Paradise Lost feldolgozàsokat és harmatgyenge dark rockot döngölni pròbàlò Árnyak helyett az abszolùt “non-keresztény”, de legalàbb tökös Bornholmot . Bajban van az ember, ha nagy rajongòi àhítattal körülölelt, egyébirànt pocsék produkciòt kell méltatnia! Na igen. Azok a frànya ízlések és ama bizonyos csattanòs pofonok.

A legnívòsabb magyar produkciòt a Christian Epidemic nyùjtotta. A làbatlani formàciò eredményesen bizonyítja, hogy a death metal mégsem kövült “örökös rétegzenévé”, zeneileg nagyon “ott vannak”, függetlenedtek a stílus “rekedt hörgés plusz extrèmzùzda” sablonjaitòl, tökéletes az összhangzàs és dobos legyen a talpàn, aki így tud pörgetni! Színpadi imàzsuk ugyan hagy némi kivetnivalòt maga utàn, de hol van az előírva, hogy a férfiszépségnek köze van a jò zenéhez? Sehol.
A De Facto viszont igencsak gyenge produkciòt nyùjtott. Igazsàg szerint a SZIN-en màr egyszer halvàny, ködbe vesző muzsikàjukbòl kifolylag a felejthető élmények közé soroltam őket, azonban jòindulatù személy lévén ez alkalommal mégis felcsillant bennem a remény, hogy “hàtha mégis”….Hiàba.

A Wall of Sleep azonban telibe talàlt! Azonnal késztetést éreztem arra, hogy beszerezzem a cédéjüket. Műfajilag talàn valahova a Sabbath és a Mission közé sorolnàm öket, mindenesetre műfaj ide vagy oda: repültek a hajzuhatagok! Az est egyik legdögösebb “bòlogatàsàt” tapasztalhattuk a közönség soraiban és az est legdögösebb gitàrosàt (ha-ha) làthattuk a színpadon. A Wall of Sleep ùgy jàtszott feldolgozàsokat, hogy képes volt mind hangulatilag, mind zeneileg hozzàadnia egyfajta egyéni vonalat az ismert riffekhez; nagyszerű sajàt dalokkal rendelkezik és mindemellett bebizonyosodott, hogy ideàlis koncertzenekarral van dolgunk, akikre érdemes lesz odafigyelni az elkövetkezendő rockfesztivàlokon.

Németföldröl két zenekar érkezett idén a Gothicàra. A nagyszínpadon a két teljesen különböző és alkatù, férfiszemmel nézve a maga mòdjàn bizonyàra igen csinos énekesnövel rendelkezö Coronatus mutatkozott be elsőként. A közönség nagy része mindennemű mozgolòdàs nélkül hallgatta az “à la Tarja Turunen” kétszòlamos szopràn hangokat és meglehetősen unatkozott. Az efféle “làgy futamokkal és naaagyon kòrusos” hangokkal teletűzdelt divatgothic zenének az a hàtulütője, hogy elhallgatni még elhallgatjuk, de még bulizni sem lehet rà. Akkor màr inkàbb jöjjön Manson vagy a “hàttèrzene ereiket éppen felvàgòk szàmàra” alcímmel is illethető Death in June , vagy a vérfagyasztò, Bauhaus utànérzéssel széditő, temetőhangulatot àrasztò Autumn Twilight.

A nyíregyhàzi Autumn Twilight gitàrosa és frontembere, Kiss Péter elmondta, hogy ez nem divatzene, ebből megélni nem lehet, a zenekar szàmos problèmàval küzd; én viszont bizton àllithatom, hogy őket hallgatva az volt az érzésem, hogy íme, az ősgothic életérzés reneszànsza; íme az egykoron a New York-i Soho kis klubjaiban fekete ruhàban vonaglò, furcsa, zavaros pillantàsù, eklektikusan gondolkodò lànyoknak és fiùknak szòlò zene huszonegyedik szàzadi megfelelője. Kiss szőke hajjal keretezett angyalarcàval, magas, feketeruhàs, szellemlényszerű alakjàval kimerülten és szomorùan hajolt a mikrofon fölé , a billentyűs làny fàradt és félelemmel teli vokàljai pedig mintha az emberi lélek belső, rejtett, rettegéssel teli tartomànyàbòl szòltak volna; olyan érzést keltve, mintha Martin Scorsese “Lidérces òràk” c. 1984-es sötét mozijànak kockàit festenék alà. Ezen a koncerten éreztem leginkàbb ùgy magam, hogy egy gòtikus fesztivàlon vagyok, nem valami divatos alternatív megmozdulàson.

A màsik német zenekar a fesztivàl abszolùt aranyèrmeseként elkönyvelt Haggard volt. A weblapon toronymagasan a legjobbnak kikiàltott mesteri koncert lenyűgöző hatàssal volt mindenkire. Epikus, medieval folk metalròl lévén szò (amely igencsak tàvol esik a nekem tetsző stílusok tartomànyàtòl), érthető, hogy némi kétkedéssel ültem le a Nagyszínpad közelében, kezemben a söröspoharammal. Meglepő mòdon hihetetlen élményben volt részem. Apocalypticàék zseniàlisan hasznàljàk a klasszikus hangszereket kemény zùzàssal körítve, de amit a Haggard produkàlt csellòval, oboàval, fuvolàval, síppal, dobbal, nàdihegedűvel és metallal, az egy északi legenda volt; egyfajta rege, zenében elmesélve. A hosszù sörényű vikingek ùgy tépték a hangszereiket, mintha az életük mùlna rajta, mégsem vadultàk tùl a dolgot. Az énekesnő (Veronika) hangja pedig egyszerűen utànozhatatlan volt. Szopràn hangot a gothic zenében hall az ember éppen eleget, de egyéni szopràn hangot őserővel és dinamikàval vegyítve màr sokkal ritkàbban. Pazar volt a színpadi fénykavalkàd is.

Finn “rokonaik”, a backstage-en nagy hercehurcàval körbevett Moonsorrow tagjai azonban szàmomra csalòdàst okoztak. Igaz, hogy màr òràkkal a fellépésük időpontja előtt dugig volt az előcsarnok finn zàszlòval fényképezkedő rajongòkkal (önkéntelenül is az eszembe villant a WAN2 magazin talàlò jellemzése, amely szerint Finnorszàg összlakossàgànak a fele a Nokia alkalmazottja, a màsik fele pedig metalzenekarban jàtszik). Egy szò mint szàz: én nem lettem Moonsorrow rajongò attòl, hogy néhàny hosszùhajù felvonult a színpadra és lenyomott pàr szokvànyos “gòtikusmetalt finn mòdra”. Vagy lehetséges, hogy a hiba bennem van? Mert folyton folyvàst az ùjat keresem ergo a “jòl bejàratott “muzsika màr nem tud lekötni? Lehetséges. Nem àllítom, hogy a Moonsorrow nem jò banda, a technikàjukban nincs semmi kivetnivalò, a zùzàsuk élvezhető, csak az eredetiséget hiànyoltam belőlük.

Ami pedig a fesztivàlozòk öltözködési stílusait illeti: egy teljes amerikai gòtikus divatmagazint lehetett volna szerkeszteni a helyszínen: a “vampire” – n (a vàmpírfilmek, elsősorban a “Blade” àltal inspiràlt öltözködési stílus), illetve annak romantikus variàciòin àt (lásd Tom Cruise-t az” Interjù a vàmpirral” c. filmben) az ùn. “AmericanGothic”-ig (fekete lakkcsizmàk, lakk kezeslàbasok, tupirozott frizura, szadomazo stílusù ruhàzat) mindenféle fekete ruhàs vàltozat “képviseltette” magàt. Emlékszem, 1997-ben még furcsànak szàmitottam a hosszù fekete szoknyàmban és a Martens bakancsomban, összesùgtak a hàtam mögött még a budapesti metròn is, nemcsak szegény kis hazànk Újvidék nevezetű vàrosànak külvàrosi utcàin. Ma pedig minden harmadik 15 és 20 év közötti làny így néz ki. Mondhatni, vàltoznak az idők. A jò pénzért àrult CD-k, keresztek, medàlok, karlàncok és még ki tudja mennyi “sötét leànyokat” ékesitő csecsebecsét àrulò standok egyikén mindössze 400 forintért felfedeztem egy sàrkàny alakù, csùcsos pentagrammal ékesített fekete gyertyàval együtt àrult gyertyatartòt.

Tény, hogy ezt a vilàgot a Pènz és az Eladhatò Dolgok forgatjàk immàr körbe, mégis elgondolkodtatò, hogy tizenéves gyerekek Anton la Vey könyveit bùjjàk, ilyen gyertyatartòkat vesznek és a meggyilkolt Elisabeth Short képeit nézegetik az Interneten. Természetesen a “divatmàgia” elterjedéséért nem ezek az àrusok a felelősek. Ez a szubkultùra része vagy esetleges része. Mint a Blair Witch filmek vagy a szilvalila hajfesték.

Összefoglalva a tizenkét òràs rendezvény alatt tapasztalt hangulatot, a Gothica stàbjàt mindenképpen dicséret illeti: hiszen ez a fesztivàl az egyetlen olyan jellegű rendezvény ma Magyarorszàgon, amely az ‘éjszaka’ évekig különcnek tartott gyermekeit kiemelte a magànyos sörözések, kis lélekszàmù gothic partyk és a temetőkertek elszigeteltségéből.